A halál "értelme" az élet

Semmit nem tudnánk értékelni igazán, ha nem lenne véges a földi lét

A nyugati, modernnek nevezett materialista kultúra szomorú hiányossága, hogy a halál témáját tabuként kezeli. Nem szeretünk beszélni arról, hogy a földi utazás egy nap minden ember számára véget ér, és ezért a legtöbbünket félelemmel tölt el és felkészületlenül ér az elmúlás ténye. Mivel ennek egyenes következménye az, hogy nem “tanulunk meg” meghalni, ezért a felkészületlenségből fakadóan sok esetben az életet sem a maga teljességében éljük át, hanem a határtalan hedonizmus megtapasztalása által hisszük azt, hogy “végrehajtottuk, amit nekünk szánt a sors”. Vásárolunk egy csomó felesleges tárgyat, ami sok esetben nem is nekünk kell (hanem a külvilág pozitív visszaigazolása által nyerik el “létjogosultságunkat”), legfőképpen azért mert azt érezzük, hogy ”nem vagyok elég”. Kell valami (ami több, mint én), ami visszatükrözi azt, hogy én vagyok. Ugye Te is éreztél már ilyet?

A létezés megtapasztalásához jóllehet hozzátartoznak az anyagi javakért történő munkálkodások is, mivel azonban pucéran jövünk és pucéran megyünk, a matériák felhalmozása nem tekinthető viszonylag rövid fizikai létünk legfőbb céljának. Saját elmúlásunk tényének elfogadása, és az elmúlásban rejlő tanulnivalók megértése és megélése viszont annál inkább. Meglátásom szerint ha kép-essé válunk életünkre az utolsó pillanatok szemszögéből visszatekinteni, egész más jelent fogunk teremteni a jelenben, mert rájövünk, hogy mi az, ami igazán fontos.

“Mindenki a mennyországba vágyik, de senki sem akar meghalni, hogy odakerüljön.” – mondta Steve Jobs, az Apple néhai elnöke a 2005-ös stanford egyetemi avatási beszédében. Nagyon mély, igazságot rejtő szavak. Szeretnénk örökké élni, pedig az teljességgel értelmetlenné tenne mindent, mert az elmúlás ténye az egyetlen okunk arra, hogy a fizikai lét és az ember teremtő képességének pillanatait csodaként éljük át. Mesék és fantáziatörténetek gyakori témája az örök élet elixírjének keresése, Szepes Mária Vörös oroszlán c. híres műve pl. a lélek fejlődésének útját többszörös inkarnáció által mutatja be, nagyon szemléletesen és rengeteg döbbenetes tanulsággal. (Ha én lennék az oktatási miniszter, ezt a könyvet biztos, hogy kötelező olvasmánnyá tenném.)

Ha már említettem Steve Jobs beszédét, hallgasd meg az ide vonatkozó részt, mert nagyon tanulságos gondolatokat hordoz:

(Ha a beszéd első 2 témáját is végignéznéd, íme: Steve Jobs avatási beszéde, Stanford 2005. 1. rész, 2. rész)

Eme bejegyzés szomorú, személyes aktualitását az adja, hogy az egyetlen, csodálatos édesanyám – akinek gyógyításáért még közös meditációt is szerveztem ezen az oldalon “Egy kvantumgyógyítás kísérlete” címmel – hosszú, súlyos betegség után 2012. június 18-án létformát váltott és – ahogy az elmém kivetítőjén gondolni szoktam Rá – a Teremtő Tiszta Fénybe tovaszállt. Életének utolsó néhány hónapjában olyan érzelmi és tudati fejlődésre kényszerített rá engem az élet az ő betegsége kapcsán, amely számomra komoly tanulsággal szolgált arra vonatkozólag, hogy a nyugati materializmus gyermekeként mennyire nem vagyok képes szembenézni a szeretteim elmúlásával. Ráébresztett a valóság, hogy ezt is tanulni kell. Ebből az apropóból kifolyólag ez az írás a korábbiaktól eltérően számos személyes élményt és tapasztalatot is csokorba gyűjt, s ahelyett, hogy nálam sokkal okosabb szellemi tanítók munkáiról írnék a halál témáját illetően, azokat a szívemet szaggató leckéket osztom meg veletek inkább, melyeket drága édesanyám tanított az ő személyes szenvedése által.

Bevallom, nagyon nehéz erről viszonylagos objektivitással írni, de szeretném átadni a saját megélésem tanulságát, hogy esetleg azok, akik még az út elején állnak, időben fel tudjanak készülni arra, ami az élet elkerülhetetlen következménye. Nekem az az érzésem, hogy minden tanulható. Meghalni is meg tudunk tanulni, ha úgy állunk hozzá az élethez.

Steve Jobs kérdéseit feszegetve jutott eszembe, hogy édesanyám 2002-ben kezdődő krónikus betegsége óta vajon hányszor tehette fel önmagában ezt a kérdést: “Ha ez lenne életem utolsó napja, vajon azt csinálnám-e, amit csinálok?” A választ persze nem tudom (de szerintem anyukám “igen”-t mondana), mert ő nem szeretett az elmúlással foglalkozni, az önmagából történő teremtésre azonban hihetetlen erővel hatott az, hogy még időt kapott a Teremtőtől. Az elmúlt 10 évben megtanult rajzolni, festeni, kosarat fonni, foltvarró (patchwork) munkákat csinálni és kerámiát égetni, így a korábbi kötött és varrott ruhák, gyermekjátékok és praktikus használati tárgyak mellett maga mögött hagyott annyi csodálatos alkotást, amelyet kevesen hozunk létre életünk során. Tudat alatt édesanyám érezte, hogy az élet egyik legfőbb célja az Isteni tehetségből származó teremtés, amely mindenkinek van. És tudta azt is, hogy amikor a teremtés pillanata áthatja a szívét-lelkét, akkor meg tudja élni az életet teljes valójában. Elnézve azt, hogy mennyi mindent teremtett önmagából, személyes bizonyosságom van arról, hogy ebből a szempontból pontosan tudta, hogy miért születünk erre a Földre.

Vajon mennyire használom ki az időt arra (én), hogy csodát teremtsek önmagamból? – teszem fel a kérdést a tükör előtt én is. A válasz pedig az, hogy én nem eléggé, s bár a teremtő cselekedeteimet igyekszem ezen a blogon keresztül is megtapasztalni, az igazság az, hogy sokkal többre lennék képes, ami nem csak önmagam, hanem a környezetem számára is értéket hordoz.

A halál „értelme” az élet, az élet értelme a teremtés, a teremtés értelme a tapasztalás, a tapasztalás értelme az, hogy én vagyok. Én pedig leginkább akkor vagyok, ha megtanulom megélni a jelen pillanatot, amely az egyetlen létező valóság.

Pár évvel ezelőtt láttam egy előadást a YouTube-on, melyben Dr. László András, a metafizikai tradicionalitás legnagyobb még élő alakja beszél a halál lehetséges megközelítési módjairól. Még akkor is, amikor nem volt közvetlen aktualitása az életemben, többször végignéztem az előadást, de bevallom nektek, hogy még nem sikerült olyan létrendi szintre kerülnöm, melyben a halál tényéhez ne kapcsolódjon számomra a megismerhetetlenségből származó félelem, bár való igaz, már sokkal előrébb tartok, mint 10 éve. Mivel azonban úgy érzem, hogy mindennek eljön az ideje a személyiségünk fejlődése során és ezzel a témával foglalkozni kell (folyamatosan) – mert ugye halandók vagyunk mindannyian -, ezért beszúrom ide ezt az 50 perces tanítást (Ajánlom minden zavaró tényező kikapcsolását a megtekintéshez. A 6 részre szedett előadás részei automatikusan követik egymást.): Dr. László András: A halál lehetséges megközelítési módjai

“Nem az gyógyul meg, aki nagyon szeretne, hanem az, aki biztos benne.” – mondja az előadásában Dr. László András. Talán az egyik legfontosabb gondolat, amely az egész életünkre érvényes. A dolgokat nem elég vágyni, hanem lényünk részévé kell tenni, még mielőtt megvalósulna a kívánt eredmény. (Valahol erről szólt A vonzás törvénye nem működik c. írásom is még januárban.) A termékeny, céllal teremtett lét kulcsa a megvalósulásba vetett bizonyosság. A halál kérdése pedig ebből a szemszögből nem csak a fizikai elmúlás szintjén lényeges, hanem a teremtő képességünk, a bennünk lakozó Isteni fény önkifejeződésének értelmében is. Minden egyes alkalommal, amikor lemondunk a teremtés bizonyosságáról, vállaljuk a tettek pici halálát. Erre azért érdemes emlékezni, amikor bármilyen külső okra hivatkozva feladjuk az álmainkat. A kis és nagy halál mindig emlékeztet arra, hogy amíg itt vagyunk, addig van lehetőségünk élni, tapasztalni.

Hogy egy személyes példát is mondjak a bizonyosságra – és most egy picit mesélek a kocsmán túli életemről is 🙂 – 25 évesen kitaláltam, hogy elmegyek körbeutazni a Földet, de pénzem nem volt, így évekre a tengeren túlra költöztem anyagi bázist építeni. Mivel egy pillanatig sem volt számomra kétséges, hogy a tervem sikerülni fog, így a bennem lévő bizonyosság úgy “alakította” a valóságot “körülöttem”, hogy folyamatosan a céljaim irányába mutató lehetőségek teremtődtek, így mintegy 4 év elteltével a földkörüli utazás meg is valósult. (Dr. László András után szabadon tehát azt tudom nektek mondani, hogy “Nem az megy el világkörüli útra, aki szeretne, hanem az, aki biztos benne…”) A földkerülő utam végén azonban történt egy váratlan fordulat, mely megváltoztatta az élethez és halálhoz való viszonyomat, s mely eme bejegyzés kapcsán némi aktualitást hordoz.

Indonéziában “bekaptam” egy aedes egypti nevű szúnyog által terjesztett vírust, mely 3 hét lappangási idő után Szingapúrban mutatta meg méregfogát és dengue-lázat okozva 1 teljes hétre 40 fokos lázas állapotot eredményezett. Erre a betegségre nincsen ellenszer, a gyógyulás kizárólag attól függ, hogy a szervezet elég erős-e ahhoz, hogy legyőzze a kórokozókat egy idő után. A jó hír, hogy általában sikerül neki. Ahogy a 7. lázas nap után egyre rosszabb lett a véreredményem az állapotommal együtt és elkezdtem kételkedni abban, hogy jóra is fordulhatnak a dolgok, megkérdeztem a kórházban az orvost, hogy vajon túl fogom-e élni ezt a betegséget, mire ő azt válaszolta: “Hát, reméljük”. Vagyis az is lehet, hogy nem. Félelemmel teli realizációmnak (=az is benne van a pakliban, hogy szeretteim egy fekete nylonzsákban kapnak vissza) végül az a felismerés vetett véget, hogy a dolgok az én szándékaimon kívülre kerültek és egy végtelen belenyugvás érzésével elengedtem az életet az élőkkel együtt. Élesen emlékszem arra az érzésre, amikor rábíztam magam a “sors kegyére”, és a félelem energiáit kiengedtem a “csakráimon keresztül”. (Ekkor egyébként még nem tudtam, hogy mi az a csakra. :)) Csak feküdtem az ágyon, bekapcsoltam a tévét és elmerengtem, hogy “hát akkor lesz, ami lesz.” Aztán elkezdtem hálával visszagondolni az addigi életemre és úgy éreztem, hogy bármi is fog történni, jó kis kalandos utam volt.

Másnapra a lázam lement, 2 nappal később már az utcán sétáltam és a zárójelentésben az volt, hogy a vérképem is közelít a tökéleteshez. Akkor még nem értettem, hogy mi történt velem, az azóta eltelt évek során a sok-sok spirituális önfejlesztés azonban megmutatott nekem egy lehetséges utat, hogy mi is lehetett a “titok nyitja” a hirtelen javuláshoz. Az is lehetséges persze, hogy a “felismerésem” nélkül is ugyanez történt volna, de valahogy az elfogadás/elengedés érzelmi megélése annyira élő kép a szívemben mind a mai napig, hogy nehezen tudom különválasztani az okot az okozattól. A fájdalmas tanulság mégis az, hogy a tapasztalásból fakadó tudatosságszint emelkedés több szinten megy végbe. Van az egyéni szint, amikor a saját halálom a feladat és van, amikor egy szerettemé. Ez két külön szint.

Itt kapcsolódnék vissza oda, hogy szerintem mit is jelent(het) megtanulni a meghalást és az elmúlással való tudatos szembesülést.

Tapasztalatom szerint ennek van egy elméből fakadó tudatos megélése és egy szívből fakadó tudatalatti megélése. A kettő nem elválasztható egymástól, az érzelmi megélés ugyanis abból fakad, hogy a kultúra, amelyben felnőttünk mennyire kezeli természetes tényként azt, hogy az élet tökéletes velejárója a halál. A nyugati, modernnek nevezett kultúrkörökben ez nem így van. A halál, a végső megsemmisülés(nek tekintett állapot!) olyan számunkra, mintha minden értelmét veszítené. Pedig szerintem pont az ellenkezője az igaz. A legmotiválóbb, cselekvő erővé lehet fordítani azt az energiát, mely félelemként lopakodik bele az életünkbe a halálhoz kapcsolt érzelmeink kapcsán. (Emlékezzetek csak rá, hogy Steve Jobs is miről beszélt!)

Édesanyám betegsége kapcsán – mivel 10 év alatt folyamatosan kísértett bennünket az elmúláshoz kapcsolt félelem – többször szembe kellett néznünk azzal, hogy a dolgok az irányításunkon kívül kerültek. Aztán a hivatalos kezeléseken túli rengeteg alternatív módszer (amelyekről még írni fogok egy bejegyzést egy nap) némi bizonyítékkal szolgáltak arra vonatkozólag, hogy a dolgok nincsenek előre eldöntve. Amíg megvan a gyógyulásba vetett bizonyosságunk és a megfelelő eszközök, addig a testünkben tapasztalni vágyó lélek még élni akar. A túlélés azonban sokszor feladatot is ad mindannyiunk számára: lehet, hogy változnunk kell, máshogy kell reagálni a külvilágra és másként kell táplálnunk a testet, hogy a rendellenes működését kordában tudjuk tartani. A diéta megváltoztatása még a könnyebbik eset, de a belénk rögzült viselkedési mintákat, s ahogyan a világ eseményeit önmagunk számára lefordítjuk, bizony nagyon nehéz feladat megváltoztatni. Édesanyám egy fantasztikusan termékeny és aktív életet élt számos, csodaszámba menő felgyógyulása után is, azonban a világhoz való viszonyát 60 év fölötti emberként már nehezen tudta megváltoztatni, mint ahogyan ez a saját életemben is emberfeletti feladatnak tűnik néha. Kutatások azt mondják, hogy 35 év felett a belénk rögzült érzelmi reakciók már automatizáltak és rendkívüli tudatosság kell ahhoz, hogy ezen változtassunk. (Pl: Szeressük azokat – mert a szeretet érzése bennünk teremt harmóniát és melengető érzéseket -, akik a profitéhségükből fakadóan tönkreteszik a környezetet és szegénységbe taszítanak milliókat. Nem egyszerű.)

Az igazi személyiségfejlődés ott kezdődött, amikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ezt a “kört” már nem mi “nyerjük”, és szembe kellett néznünk nekünk, legközelebbi hozzátartozóknak is azzal, hogy rövidesen az életünk végérvényesen megváltozik. Egy új fejezet fog következni, melyben egy pótolhatatlan hiány lép majd fel. Az ego ilyenkor egy nagyon érdekes folyamaton megy keresztül, amit Elizabeth Kübler-Ross, német pszichológus nő 20 évnyi kutatás és személyes tapasztalatszerzés után a gyász fázisainak írt le. Ezt mind a súlyos beteg ember, mind a családtagok, közeli hozzátartozók átélik. Eleinte tiltakozunk (“ez nem lehet!”), majd dühösek leszünk (“miért pont velünk történik ez?”), aztán egyezkedni kezdünk (“megteszünk mindent, csak kérlek, még nem most!”), majd depresszióssá válunk (“a dolgok az irányításunkon kívül kerültek, ezt nem hiszem el”), végül belenyugszunk a MOST valóságába. (“ez VAN”). Érdemes végigolvasni ezt a folyamatot részleteiben is, mert sokat tanulhatunk belőle: A halál fázisai egy klinikai pszichológus gyakorlatából. Ezek a fázisok egyébként nem csak a fizikai elmúlás esetén lépnek fel nálunk, hanem a párkapcsolatok, a munkakapcsolatok és minden életünk részeként létező viszonyrendszer megváltozása esetén is. (Ha pl. valaki kirúgnak a munkahelyéről, akkor is átesik ezeken a fázisokon.)

Mégis hogyan kapcsolódnak össze ezek a folyamatok a saját („hirtelen”) gyógyulásomban és édesanyám emberfelettinek tűnő küzdelmében?

A közös pont az elengedés, egészen pontosan az élők elengedése, véleményem szerint. Az élettől búcsúzva a legnehezebb feladat hátrahagyni azokat az embereket, akiket szeretek. Féltem őket, átélem a fájdalmukat, hogy mi lesz velük, nélkülem. Amikor annak idején a szemembe mondta a doki a szingapúri kórházban, hogy belehalhatok a dengue-lázba, a legelső és rendkívül fájdalmas érzésem ahhoz kapcsolódott, hogy mit okozna ez az esemény azok számára, akik annyira szeretnek engem. Hogyan élnék túl a szüleim, a családtagjaim azt, hogy már nem vagyok többé a fizikai valóságuk része? Tapasztalatom szerint ez az a pont, ahol az elengedést az embernek azon a szinten kell megélnie, ahol éppen tart, és a tudatosságát arra kell felhasználnia, hogy azt tegye, ami a halállal szembesülő ember számára a legjobb. Elmondom, hogy ez pontosan mit is jelent.

Feltételezvén azt, hogy az édesanyám számára micsoda fájdalmas érzés lehetett szembesülni azzal egy idő után, hogy az egyre súlyosabbá váló állapotából már nem fog tudni felgyógyulni, az élet úgy kívánta, hogy megváltoztassam a korábbi, állandóan motiváló és megoldásokat felsorakoztató viselkedésemet egy, a valóságot nem tagadó, elfogadó viselkedéssé. (Ez kb. május utolsó hetében történt meg.)

Emlékszem arra a pontra, amikor rájöttem, hogy a legtöbbet most már csak akkor tudok tenni, ha minden „prédikáció” (mit kellene szerintem tennie anyukámnak ahhoz, hogy meg tudjon gyógyulni – mintha rajtam múlna…) nélkül pusztán szeretem őt teljes szívből és ezt minél többször szóban is elmondom neki. Az utolsó pár hétben, amikor meglátogattam őt, már csak ültem az ágya szélén, simogattam a kezét és megköszöntem neki, hogy ő az én csodálatos anyukám. Megköszöntem, hogy életet adott nekem, felnevelt, egy csodálatos gyerekkor megtapasztalásához segített hozzá, és csendben, az arcát puszilgatva a fülébe súgtam, hogy örökké szeretni fogom őt és ha úgy érzi, hogy mennie kell, repüljön a fénybe bátran. Mi vigyázunk magunkra, vigyázni fogunk egymásra. Aztán mikor ez többször megtörtént és drága anyukám álomba szenderült, kimentem a másik szobába és zokogtam egy sort. Van a tudatosságom, mely tudja, hogy mi a jó neki, s amely őszintén tudja őt engedni, s van a szívem valósága, melynek ő szerves és egyik legelemibb része, és amely soha nem akarja őt elveszíteni, mert nem képes rá. Ezen a ponton egy egyre növekvő feszültség keletkezik, s ennek feloldására a legemberibb “eszköz” a sírás, hogy ezt a feszültség-energiát valahogy átengedjük magunkon. “Most múlik pontosan, engedem, hadd menjen…” Amikor utoljára találkoztunk, megöleltem, magamba szívtam még egy kis anya illatot és búcsúzóul elénekeltem fülébe a kedvenc anyák napi dalomat. (Az alábbi felvételen én éneklem ezt a dalt 3 évesen).

Sok spirituális mester úgy tartja, hogy a halál (is) csak egy illúzió, melyet a birtoklásra berendezkedett ego kreál, én mégis úgy érzem (főleg most), hogy néha az illúziókat is meg kell élnünk, mert azáltal nyerünk igazi, kézzel fogható saját tapasztalatot, ami az egész földi utunkat gazdagítja. (Neale Donald Walsch: Beszélgetések Istennel c. művében is rengeteget foglalkozik a személyes tapasztalatszerzés csodájával!)

Attól függően, hogy milyen tudatossági szinten vagyunk az életünkben, az érzelmi megélés szintje változó. Még azokban a kultúrákban is megsiratják az elhunytat, ahol a halált teljesen természetes folyamatként kezelik, ennek ellenére van az a szint, melyről Dr. László András beszél az előadásában, s melynek lényege az, hogy az egész életünket a halál fékevesztett „shakti” erejével szemben éljük le, s így az elmúlás energiát megtanuljuk még életünkben kezelni, így úrrá leszünk rajtuk. Talán ez jelenti igazán azt, hogy az ember megtanul meghalni…

Számomra ez egy szívszorítóan fájdalmas, mégis óriási lecke volt, mert édesanyám búcsúzása által megtanultam megint sírni, megtanultam megtapasztalni azt, hogy gyengének lenni néha bátorság, s hogy az életünkben – bármilyen tudatosnak is gondoljuk magunkat – nincsen kvantumugrás és egy magasabb tudatossági szint eléréséhez az érzelmi tapasztaláson keresztül (is) vezet az út. A fájdalmat meg kell élni, teljes szívvel, mert csak akkor származik belőle felismerés. Ezen a ponton agyalásnak (bal agyfélteke) helye nincsen. És az is lehet, hogy ha ezt megélem, és az elmúlással szemben érzett félelem energiáját tudatosan az életre használom (mint ahogyan az aikido mesterek is a támadó energiáját használják fel a védekezésre!), akkor előbb-utóbb képessé válok arra, hogy felülkerekedjem rajta. De ha ez nem történik meg, akkor is a legtökéletesebb visszajelzést kapom arra, hogy élek, ember vagyok, és összetörtnek lenni a fájdalom megélése közben tökéletesen rendben van.

Az elmúlt hónapok során sokszor jutott eszembe egy furcsa analógia, mely szerint az élet folyamatát egy étterem napi körforgásán keresztül le lehet vezetni: Van, aki még csak most érkezik és ül le az asztalhoz, mások már a desszertet fogyasztják és van, aki éppen az ajtón sétál kifelé. Az érkező éhes ember nem foglalkozik a távozóval, mert neki még csak most jön a táplálkozás, és a főételt fogyasztó is csak odapillant a desszertet fogyasztókra, de valójában mindenki önmagával foglalkozik… Ez pedig mind arra utal, hogy minden embernek azzal kell foglalkoznia, ami a saját feladata éppen, abban a pillanatban!

Amikor jártam haza látogatni édesanyámat és fájdalommal a szívemben figyeltem a külvilág történéseit, melyben örömteli gyerekek és felnőttek játszottak egymással, fiatalok szerelmesen csókolóztak falhoz dőlve, mások pedig az autójukban felcsavart hangerő mellett a kedvenc dalukat énekelték, ez jutott eszembe: “MOST ez az én valóságom, melyben a fájdalmat, az elengedést kell megélnem, ők pedig a játszótéren / autóban / csókolózva csak önfeledten megélik az örömteli pillanatok egymásutánját és egyáltalán nem érdekli őket az, hogy egy távolban sétáló ember milyen szomorúságot cipel a szívében. És ez így van jól.” Az is eszembe jutott, hogy én hányszor tettem már ugyanezt a másik oldalról és sajnáltam a veszteségtől való fájdalmat megélőket, de nem tudtam teljesen azonosulni azzal, amin éppen keresztül kell menniük, mert az én akkori MOST-omban más dolgok történtek. És ez így van jól, mert a különböző szinten történő érzelmi tapasztalás mindenkinek a saját feladata. Enyhíteni és osztozni lehet mások fájdalmában és örömében egyaránt, de a megélés az egyéni szinten történik minden esetben. Ráadásul mindenki megkapja az élete során a különböző minőségű tapasztalati valóságokat, ezért az egyedüli „intelem” talán csak az, hogy az örömteli pillanatokat tudatosan éljük át, mert azok adják a napsütést, a fényt azokra az időszakokra is, amikor beborul. (Ahogy a The Byrds nevű együttes énekli a Turn, turn, turn, – mindennek megvan a saját évszaka – c. dalában énekli… “Van ideje a születésnek és van ideje a meghalásnak.”; vagy akár a Bibliában a Prédikátorok könyvében is megtalálható ez a gondolat.)

Végezetül eszembe jut egy történet még néhány évtizeddel ezelőttről…

16 éves voltam, amikor szerelmes lettem egy velem egykorú lányba egy nyári táborozás alkalmával, de a nagy távolság miatt a tinédzser szerelemből nem lehetett semmi végül. Sokat beszélgettem akkor édesanyámmal erről, s ő egyszer odajött, megölelt és azt mondta: “Drága kisfiam! Tudom, hogy ez nagyon fáj most neked, de sajnos az egész élet valahol egy búcsúzás. Mindig jön valami öröm az életünkbe, aztán egy idő után el kell búcsúznunk tőle, mert a világ nem áll meg….” Ez a mondata azóta is nagyon bennem maradt, s bár most éppen Tőle kell elbúcsúznom, mégis hálás vagyok a sorsnak, hogy az ő fiaként van szerencsém megtapasztalni ezt a fizikai valóságot, mert az ő alkotni akarása mindig emlékeztetni fog arra, hogy a halál „értelme” maga az élet, az élet célja pedig a teremtés és a bennünk lévő fény kisugárzása. Köszönöm a tanítást drága Anyukám! Itt egy dal, Neked, amit mindig is énekeltél még annak idején, vasalás közben, ez már a Te dalod marad számomra, amíg élek…

Ezúton szeretnék köszönetet minden kedves olvasómnak, hogy a 2012. április 22-én indult közös meditációk – a „kvantumgyógyítás” – alkalmával szeretetükkel és gyógyító energiájukkal segítették édesanyámat a gyógyulásban. Az energiaátvitel egy ideig sikeres is volt, ugyanis számos látható jele volt a javulásnak, azonban a helyzet súlyossága és a sok-sok évi fáradságos küzdelem után drága anyukám már valószínűleg elfáradt a további harcban és úgy döntött, hogy befejezi a földi tapasztalatszerzést. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki velem együtt küldte neki a gyógyító energiákat!

Most pedig, ha van kedvetek, töltsetek egy pohárral a kedvenc italotokból, és koccintsunk egyet az életre! Egészségetekre!

Ui: Édesanyám búcsúztatása ma, 2012. július 4-én 17:00 órakor lesz, ha esetleg szeretnél segíteni a lelkének a továbblépésben, gyújts egy gyertyát érte! Köszönöm szépen!

---