Állami vagy privát?
Képes lenne-e az állam arra, hogy ő legyen a jobb gazda?
A minap beszélgettem egy nagyon kedves fiatal hölggyel és arról cseréltünk eszmét, hogy az állami vagy privát tulajdonú cégek szolgálják-e jobban egy ország nemzetgazdaságát? Ő azt állította, hogy ez nem kérdés, mert nyilván a privát, én viszont nem látom ennyire egyértelműnek ezt a kérdést. Ne értsetek félre, nem vagyok vak és látom, hogy a magánkézben lévő cégek mennyivel magasabb színvonalat képviselnek (szinte) minden szempontból. Ez egyértelműen látszik az adóbevételekből is, amennyiben a privát cég nem offshore cégstruktúrán keresztül menti ki a nyereségét az adóhatóság elől. 🙂 Amit persze megtesz, mert neki a cég (és vezetőinek a jóléte) az első, nem az állam jóléte. Csöpögtet persze oda is, de csak amennyit muszáj.
Egy privát cégnek elemi érdeke a versenyképesség fenntartása, a minél jobb minőség biztosítása, az ügyfelekkel való szoros kapcsolattartás, a minőségi követelmények egyre magasabb szintjének a betartása és nem utolsósorban az árversenyben való aktív részvétel. Ha ezekre nem figyel oda, akkor dől a szekér és mindenki munkanélküli lesz. Vagyis pénznélküli, mert a munkát még lehetne végezni, de bevétel híján egy cég ritkán fizet. 🙂 Kivéve, ha állami. És ugye itt a baj, mert az állami az akkor is fizet, ha veszteséges. Ezért „biztos” munkahely.
Mi lenne akkor, ha az állami cégek irányítását is igazi, üzleti szemléletű, az őket megbízó (nemzet) érdekeit előnybe részesítő vezetőkre bíznák? Jó, tudom, álmodok, meg ébredjek már fel, mi? 🙂 De most komolyan, mi lenne? Olyanokra bíznák, akik tudják, hogy ha nincs termelés, nincs kaja. Olyanokra, akik személyesen is érdekeltek abban, hogy minél több értéket állítsanak elő, mert állambácsi – az igazi főnök – begorombul, ha nem így lesz és akkor lapát. És mindenkinek lapát, aki nem az „állam” (nemzet) érdekeit képviseli: ha több az értékteremtés, akkor több a bevétel, több pénz marad az államkasszában, lehet csökkenteni az állam adósságait és csökkennek az emberekre háruló, adó formájában megjelenő terhek. Ez lenne a normális, ettől válhat egy nemzet önrendelkezővé. Az állam nem jó gazda! Igen, tudom, hallottam már. De miért nem? Biztos megvan ennek a számokkal bizonyítható közgazdasági magyarázata, de én Józsi bácsi vagyok és engem jobban érdekel az ilyen dolgok ok-okozati viszonya. Amíg egy állam, vagy szebb szóval nemzet egységes és vannak közös értékei és vagyona, addig kívülről nehezebben bombázható szét, talán ezért gondolom azt, hogy az állami tulajdon önmagában nem rossz dolog. Az mindenkié. Enyém, tiéd, mindenkié, aki a nemzet része.
De mi fenének kell nemzetben gondolkodni, ugye? EU van, határok nincsenek, lassan teljesen nemzetközivé lesz a világ, ahogy az internacionáléban énekeltük évtizedeken keresztül. A médiában folyamatosan azt hallani, hogy nem érdemes lovagolni ezen az egész nemzeti, nacionalistának nevezett ügyön. Szerintem meg pont ettől olyan színes a világ, hogy minden nép büszke a saját kulturális örökségére és védelmezi azt, nem?! A világ számos országában büszkék az emberek a nemzet közös kincseire és lengetik a zászlót, akkor itt Magyarországon miért ciki ez? Miért kirekesztő és „fasiszta” gondolkodás az, hogy egy ország a nemzeti vagyonát ne herdálja el? Segítsetek megérteni, mert nekem ez sok.
Mondok egy példát: Én abból indulok ki, hogy van egy családom, ami számomra szent. Amennyiben szeretem és megbecsülöm a családomat, úgy alakítom az életemet, hogy őket helyezem előtérbe. Az ő jólétük a fontos, a család egységét nem fogom azzal szétbombázni, hogy elherdálom a családi vagyont. Akkor sem, ha lehet, hogy a befolyt összegből egy ideig jobban élhetnénk. Jó kapcsolatot tartok fent más családokkal is, de (nekem) az első az én családom. A család gazdasági ügyeit meg igyekszem úgy intézni, hogy mindent meg fogok tenni (=képzem magam folyamatosan, hogy ügyes üzletember legyek), hogy a meglévő vagyonom a lehető legtöbb értéket termelje a család számára. Ha van a családnak egy cége, ami megélhetést teremt, akkor nem másoktól függök, hanem a saját munkámtól, saját teljesítményemtől! Olyan leszek, mint a japán agglegény: Maradoka Magamura! 🙂
A nemzet, véleményem szerint, ugyanolyan család, mint az én kis családom, csak egy picit nagyobb. Van háztartása, költségvetése, gazdasági élete, kultúrája, öröksége, stb. A nagyobb család célja pedig ugyanaz, mint a kicsié, ha meg akarja őrizni szuverenitását (=önállóságát) és nem akar másoktól függni. Ha tehát egy családon belül a (viszonylagos) gazdasági függetlenségnek van jelentősége, akkor nagyon nem mindegy, hogy a saját vagyonom nekem hoz készpénzáramlást (és hasznot), vagy valaki másnak. Ha meg a kapitalizmus a tőke mindenhatóságáról szól és felejtsük el a közös vagyon elvét, akkor minek egyáltalán állami vezetés? Persze ha megnézitek, pont az a cél, hogy ennek jelentőségét csökkentsék. Majd egy nagy, közös, nemzetközi vezetés megmondja, hogy mi a jó nekünk. Teljes mértékben errefelé halad a világ: Európai Unió, Észak-Amerikai Unió, Ázsiai Unió, stb.
Arra akarok csak kilyukadni, hogy egy állami cég nem attól rossz, hogy állami. Hanem attól, hogy olyan emberekre van bízva a vezetése, akiknek nem a „gyereke” a cég, hanem a fizetésért cserébe csinálják a munkát. Nincs nagy „közös kép”, hogy a „nemzetért dolgozom”, hanem egyszerűen csak állami alkalmazott vagyok, biztos munkám van. Ha az emberek túlnyomó részét megkérdezed, akkor nem azért dolgozik állami cégeknél mert szereti azt, hanem azért, mert meg akar valamiből élni és minél nagyobb biztonságot keres. Tudom-tudom, teljességgel utópikus lenne elvárni azt, hogy szenvedéllyel végezze mindenki a feladatát, de az állami vezetőktől szerintem azért elvárható lenne. Persze ehhez olyan oktatási rendszer kellene, amelyben az embereket arra nevelik, hogy közös értékekért dolgozni nemes dolog. Ez meg már rég hiányzik.
De mint minden egyéb, ez is egy következmény, csak hogy tiszta legyen:
Megfelelően alkalmazható tudás híján a 70-es években elkezdték Magyarországot eladósítani. A hitelből történő növekedés – ahogy az Így működik a pénzvilág cikk 2. részében írtam – nagyon kecsegtető volt az ország vezetőinek. A szovjetek ugyan még itt voltak, így meg volt kötve a kezünk, de volt nemzeti vagyon, ami megfelelő fedezetként szolgált a felvett hiteleknek. Amikor a rendszerváltás megtörtént, a privatizáció (=állami cégek magánkézbe adása) egy szűk rétegnek óriási hasznot hozott, így ők hülyék lettek volna ezt a ziccert kihagyni. Rosszul működtetett állami cégeket felvásároltak fillérekért, majd eladták az üzleti tudással rendelkező külföldi tulajdonosnak 20x-os árakon. Mindeközben azt hangsúlyozták, hogy meg lehet nézni: „A szocializmus nem hozott fejlődést, az állam nem jó gazda!” Így aztán eladták a nemzeti vagyont apránként, mert annak magánkézben történő működtetése magasabb szolgáltatási színvonalat biztosított. Ez valóban így is történt, csak innentől fogva a haszon nem nemzeti vagyon lett, hanem privát zsebekbe vándorolt. Vannak persze olyan üzletágak, ahol ez nem annyira lényeges, de pl. a telekommunikáció és a víz + energiaszektor korábban általunk birtokolt részénél nagyon nem mindegy, hogy a pénz kinek a zsebébe vándorol és legfőképpen milyen árakon kell ezeket a szolgáltatásokat igénybe vennünk. (Érdekességként jegyzem meg, hogy az egyébként megalomán és diktatórikus Kadhafi ezeket a szektorokat szigorúan líbiai állami kézben tartotta és így a szolgáltatás díjazása nagyon megfizethető volt a nép számára és ez több afrikai ország számára példaként szolgált.)
A világ egy üzleti vállalkozás (2. rész) című cikkemben felvázolt „eladósítás biznisznek” tehát egyenes következménye lett az, hogy a tudás híján rosszul működtetett állami cégek magán kézbe kerültek, és így egyrészt volt (részben) lenyúlható állami bevétel, másrészt volt miből fizetni a hitelezőknek a kamatokat, harmadrészt pedig a kapitalizmus élharcosai örömmel passzolták át a rosszul működtetett üzleteket hozzáértő, versenyorientált vállalkozóknak. Ez ugyanolyan tehát, mint a bankrendszer. Amíg állami kézben volt, addig rizikós volt. Privát szférában megvan a profit érdekeltség, ezért jól és versenyképesen működik, csak a „levegőből előállított hitelek” kamatjövedelme nem a népet, hanem a privát tulajdonosokat gazdagítják. És már meg is van az oka annak, hogy miért nő a gazdagok és a szegények között a különbség. Aki ért a pénzhez gazdagodik, aki nem, az szegényedik.
A kérdés tehát nem az igazából, hogy állami vagy privát, hanem az, hogy van-e benne érdekem, vagy nincs. És ha az országunknak olyan vezetői lettek volna / lennének, akik ezt így átlátják és érdekli is egy cseppet őket ez a dolog, akkor egyre többen törekednének arra, hogy a nemzeti vagyon jól működtetve a nemzet számára termeljen értéket, ne pedig a privát tulajdonosoknak. (Jóllehet most már szinte nincs nemzeti vagyon, szóval hogy úgy mondjam a futball pályán nem jut nekünk labda.) Persze a privát cégeknél is hagy maga mögött kívánni valót a szolgáltatás színvonala, mert ha akármelyik telekom vagy közmű szolgáltatót felhívod a problémáddal, minimum 5 perc automata ügyintézést kell végighallgatnod mire egy élő emberhez eljutsz. Na hja, a profit mindenhatósága a lényeg. 🙂
Már Csokonai is megmondta az 1794-ben írt Az Estve című versében, mégis leszarta ezt az eszmét mindenki:
„Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.”
Persze lehet, hogy tévedek, de logikailag nekem csak így áll össze a kép. Megyek, be is pattintok egy felest, mert ettől most egy kicsit rossz kedvem lett… 🙁