Égjen Babilon!

Elmélkedés napjAInk művészetéről

Amikor autózom, és éppen nem valami üzletfejlesztési célú, vagy aktuális világpolitikai eseményről szóló podcast adást hallgatok, sokszor bízom rá magam a Spotify-ra, hogy az éppen aktuális hangulatom alapján - az általam megadott első néhány dalt követően - a rendszer algoritmusa dobáljon fel olyan számokat, amelyeket valószínűleg szívesen hallgatnék. A véletlenszerűen így elindított dallamok kb. 50%-ban “be is találnak”, sokszor régen elfeledett nóták csendülnek fel, amiket örömmel veszek, és kb. úgy érzem magam, mint az amerikai foci ügynököt játszó Tom Cruise a Jerry Maguire c. film főszereplőjeként, amikor az autóban egyedül száguldva rátalál a rádióban Tom Petty Free Fallin’ c. dalára.

Amikor néhány hónapja egy melankolikusabb hangulatomban Dire Straits és Phil Collins dalokat hallgattam (vezetés közben általában csak a Hey Siri, play a Dire Straits song on Spotify parancsot rikkantom el, és már jön is valami dal), a rendszer bedobott egy ajánlott dalt is, ami abban a lelkiállapotomban nagyon jól esett. A szám egy élő felvétel volt, a témája pedig egy rengeteg szenvedést és horrort látott veterán katona lelkiállapotát jeleníti meg, aki a sok fájdalmas emléket csendben hordozza magában, senkinek nem beszél erről, de amikor becsukja a szemét, akkor megelevenedik a szeme előtt minden, amit átélt. Az első versszak dallamának felcsendülése előtt az énekes a “Köszönöm, hogy meghallgattok, nem csak a fületekkel, hanem a szívetekkel is” mondattal indít, a végén pedig azzal zárja a dalt, hogy “Mindenkinek, aki nem mondta el a történetét, mi akkor is hallunk Titeket.” Megindító, empátiával teli gondolatok a békét egyre inkább csak nyomokban tartalmazó hétköznapjainkban. A világkormány megvalósításán dolgozó, emberéletek millióin átgázolni sem rest “babiloni” Titkos Elit mesterkedéseire mintegy válaszként(?) megfogalmazott Let Babylon Burn (Égjen Babilon!) nevű előadó The Silence They Carry (A csend, amit cipelnek) című dala ezért különösen felkeltette az érdeklődésemet.

A dalt követően a Spotify folytatta egyéb ajánlott számokkal a sort, de néhány nappal később ismét bedobta ugyanezt a nótát. Ekkor átküldtem egy barátomnak a számot, akiről tudom, hogy hasonlóan érző és működő “konteós” lélek, mint én - szoktunk néha dalokat küldeni egymásnak -, és visszaírta, hogy számára is mély a dal mondanivalója, lélekig hatoló a dallamvilága. (Ezzel a barátommal sokat elmélkedünk azon, hogy milyen sátáni - a természettől elszakadt és a természeten mindenáron uralkodni akaró - világot teremtett az emberiség közös tudata.) Miután néhány hasonlóan melankolikus hangulatú dalt meghallgattam a szerzőtől, “az ereim felvágását elkerülendő” 😀 átváltottam valami vidámabbra, de a Spotify algoritmusa már elmentette, hogy ez nekem tetszik. A szerző dalai egyébként a reggae és a pop határán mozgó, többnyire melankolikus hangulatot árasztó, alapvetően egyszerű hangszerelésű érzelmes művek, olyasmi, ami háttérzenének is kiválóan elmegy, de persze ez ízlés dolga.

Nem sokkal később eszembe jutott, hogy rákeressek az előadóra, kíváncsi lettem, hogy ki ez. A Spotify és a YouTube is azt írta róla, hogy “A Let Babylon Burn egy norvég független előadó, aki szívből jövő, saját szerzeményű szövegeket ötvöz több zenei stílusból merítve, de a reggae felé hajlóan, minden egyes dala mélyebb jelentéssel bír”, valamint megjelent dalszerzőnek egy Robert Lancaster nevű ember, mint zeneszerző, szövegíró és producer egyben. Teljesen hihetőnek véltem ezt a sztorit, rengeteg feltörekvő művész van ma már, és a Spotify-hoz hasonló streaming platformok remek lehetőséget biztosítanak arra, hogy valaki ismeretlenül is befuthasson. Ami kezdett érdekessé válni, hogy a YouTube csatornáján a dalokhoz tartozó összes videó AI által gyártott, egyiken sincs valódi ember, a kommentszekcióban pedig csupa, hasonló témájú köszönő üzenetek láthatók sokféle nyelven, amelyre maga a szerző minden alkalommal reagál (az egyes beírásokra kivétel nélkül ott a szívecske), sokszor az üzenetküldő nyelvén ír vissza, beleértve az egzotikus nyelveket is. A mesterséges intelligencia korában ez persze akár normális is lehetne, de meglepően “programozottnak” tűnt ez a komment szekció is.

Minél többet kutattam, annál inkább az az érzésem kezdett kialakulni, hogy itt egy nagyon új, virálisnak mondott, művi jelenséggel állunk szemben. Végül a Reggae Vibes nevű weboldal leplezte le a “művészt”, mint egy - minden valószínűség szerint - rendkívüli tervezéssel összerakott, minden elemében mesterséges intelligencia által legyártott projektet. Nem csak a hangszerek, hanem maga az énekes hangja is az AI műve. Bevallom harcoltam önmagammal, hogy “az nem lehet, hogy nekem egy olyan előadóművész dala tetszik, aki nincs is”, de nem tudtam hazudni magamnak, hogy még ettől függetlenül is tetszik néhány dal.

Itt van például a jelenleg (a Spotify felületén) legtöbb lejátszással rendelkező Soul to Soul (Lélektről-lélekig) című opus, ami persze megint “élő felvétel”, de ha az ember rákeres, hogy mikor és hol volt Let Babylon Burn koncert bárhol(!) a világban, akkor csupa zsákutcába jut a keresés, mert nem volt ilyen. Tehát a tapsoló, őrjöngő közönség sem igazi, és az élő dalok mindig valami lélekhez szóló, egyébként nagyon sok ember belső küzdelmét megjelenítő gondolattal indítanak. Ez a dal például egy olyan fájdalommal teli lélekről szól, akinek bár voltak (téves) elképzelései arról, hogy milyen az igaz szerelem (vagy szeretet, az angol nyelvben a “LOVE” mindkettőt jelenti), végül rájött arra, hogy az szereti őt igazán, aki a küzdelmeiből fakadó megtörtsége ellenére is látja és elfogadja őt. A Facebook-on többszáz ezres követőtáborral rendelkező kapcsolati coachok oldalainak megosztott történeteiben kivétel nélkül fellelhető az az érzelmi hullámvasút, amely ebben a dalban is megjelenik.

Ki ne vágyna arra, hogy hosszú évek meg nem értettsége után végre valaki megértse, meglássa őt?

Persze az is lehet, hogy ezeket már én látom bele, de szinte mondatról mondatra ki lehetne elemezni, hogy az AI algoritmusa hogyan rakta össze ezt a dalszöveget, az egyes verssorok milyen jellemző érzelmi hiányállapotot tükröznek vissza, elnyerve ezzel a hallgató kötődését. Amivel még megspékeli az egészet a szerző(?), hogy helyenként szándékos nyelvtani hibát tesz a szövegbe, mert másként nem jön ki a szótag a rímhez (“you are the one that reach me” a “you are the one that reaches me” helyett), amit persze elnézünk, mert miért ne tennénk, mint ahogy az is lehet a “termék” része, hogy olyan nyelvi fordulatok vannak benne, ami egy reggae előadó dalszövege esetében teljesen normális. (Pl. Az “I used to think” helyett “Me used to think”.)

Minden sikeres vállalkozás kulcsa az, hogy termék / szolgáltatás a célpiac számára megoldást nyújt a lehetséges ügyfél jelenlegi és a vágyott helyzete közötti “rés” kitöltésével. (Kevés érthetőbb analógiát tudnék mondani ennek szemléltetésére, mint a székelési ingerrel megspékelt városnézés és az utcai WC-k bizniszének esete.) Ezért aztán - ahogy angolul mondják I can’t help but wonder vagyis - nem tudok nem azon tűnődni, hogy a Let Babylon Burn ténylegesen nem egy bal agyféltekés projekt-e egy nagy tehetségű - egyébként kreatív - “promptertől” (=az AI-nak minél pontosabb parancsokat adó felhasználó), melynek egyértelmű célja, hogy a lelki fájdalommal, a meg nem értettséggel, a növekvő egyedüllét-érzéssel küzdő emberek számára nyújtson “vágyott helyzetet” egy, az erre a célra meghatározott paraméterekkel létrehozott zenén keresztül. Vagyis egy nagyon okosan kitalált és megszerkesztett, “érzelmi viszonyt létrehozó adathalmazhoz kapcsolódik” a célpiac, amely nem valódi emberi érzésből fakad, hanem annak mértani pontosságú mesterséges leképezéséből.

Hozzáteszem, a végeredmény szempontjából ez akár indifferens is lehetne, hiszen az emberi lélekben inspiráció által megjelenő dallamok célja is ugyanez, és ha “a cél szentesíti az eszközt”, akkor végül is beleférhet. Valahol mégis elszomorít engem ez az irány, pedig nyilvánvaló, hogy ez lesz a jövő. (A Facebook már rendszeresen feldobál nekem egy olyan AI szolgáltatást, hogy egy téma részletes megadásából - pl. egy közös történet - és a párod nevéből az alkalmazás személyre szóló dalt készít.) De mi lesz így a valóságos humán kreativitással, ami nem a meglévőből hoz létre újat, hanem a semmiből teremtődik általunk, emberek által? Mi lesz az intuícióval, az inspirációval - az Isten “bele-lélegzésével” - , ha az életünkből apránként száműzzük mindazt, amihez az ember szellemi-lelki kapcsolata szükséges? (Kutatások szerint már az emberek ⅓-mada fordul mentális és lelki problémákkal a mesterséges intelligencia felé, és ez folyamatosan növekszik. Vagyis a 2013-mas Her című film története már nem sci-fi, hanem jelenidő.)

A történet kapcsán eszembe jutott az, amit matematikusok szoktak mondani, nevezetesen, hogy “a világon minden leírható számokkal”. Ahogy a technológia fejlődik és a mesterséges intelligencia egyre gyorsuló ütemben képes feldolgozni a matematikailag is leírható világunk minden egyes adatának paramétereit (ugye Tesla is megmondta, hogy “minden rezgés”), el fogunk jutni a teljes elidegenedés állapotába, amelyben már nem egymással “megbirkózva” és a “hegyeink megmászása által” fejlődünk, hanem a személyre szabott, AI-vezérelte robotunkkal fogunk elvégeztetni mindent, ami a tudati lét fejlődésével járó szükségszerű nehézségeken átsegít, a lelki problémák feloldására “komponált” egyedi daloktól az emberiség kihalását felgyorsító, párkapcsolati nehézségektől mentes szingli-lét tökéletes orgazmusáig.

Az egyedüli menekülés ebből az emberalatti világból az lehet, ha minél többen felismerjük a lét végtelen potencialitásának eme művi irányában a dekadenciát, és tudatosan - amíg még létezik az AI-tól független léttudat - úgy döntünk, hogy ahol csak lehet, inkább a valódi életet választjuk annak minden nehézségével, mert nincs annál felemelőbb és lélekgazdagítóbb, mint önerőből, a szellemi-lelki korlátaink és sorsfeladataink meghaladása által szintet lépni. Talán még van időnk így dönteni.

Ez az írás mesterséges intelligencia használata nélkül készült.

---

---

---