I(gaz)ságos(?) választás(?)
A demokrácia az, amikor 2 bárány és 1 farkas arról szavaz, mi legyen a vacsi
A demokrácia azt jelenti, hogy a nép (értsd: a többség akaratának az) uralma. Hogy önmagában jó-e egy demokratikus társadalom, azon lehet vitatkozni, de ebben az írásban nem ezt szeretném taglalni. Természetesen nem állítom, hogy egy diktatórikus vagy autokratikus társadalmi rendszer – ami nem is lenne társadalom – jobb lenne, de ahogy a mellé(rend)elt (társ)adom c. bejegyzésben is kifejtettem, a demokratikus rendszer sem oldja fel azt a nyilvánvaló problémát, hogy nagyon sok esetben olyanok vannak vezető pozícióban, akik nem valók oda akkor sem, ha a többség rájuk szavazott. (Vagy inkább az általuk képviselt politikai nézetre.) Az alkalmatlanságuk oka pedig nem az IQ, hanem sokkal inkább az EQ (érzelmi intelligencia) és az SQ (spirituális intelligencia), vagy más szóval a felelősséggel járó lelki és metafizikai érettség hiánya.
A választások közeledtével sokat gondolkodom azon, hogy vajon miért van az, hogy bárki legyen kormányon kicsiny országunkban, a nép elégedetlen, szitkozódik és mutogat? Amióta szabad választások vannak, nagyon ritkán érzékeltem azt, hogy a tömeg – bármilyen szinten – elégedett lenne az általa(?) választott(?) vezetőkkel és az elért eredményekkel. A fókuszban mindig a mutyi, az összefonódások, a lefizetések, a megvesztegetések és a korrupció van. Mondjuk nem is jellemző ránk, XXI. századi magyarokra (sajnos), hogy a pozitívumokat elismerjük, annyit mosták már az agyunkat azzal, hogy minden sz@r, hogy elhittük.
Hogyan lehetne ezen változtani? Lehet-e olyan választási – demokratikusnak mondott – rendszert kitalálni, amely egyrészt az ország vezetésén, másrészt az országban élők lelkiállapotán is változtatni tud?
Nekem van egy ötletem, hogy ezt hogyan lehetne megoldani, úgyhogy “bedobom a közösbe”, hátha egyszer elindulunk ebbe az irányba. De először nézzük meg, hogy mi az alapvető gond a jelenlegi rendszerrel:
A legelső probléma az, hogy a politikusok nem számonkérhetők. Ígérhetnek bármit, még ha kiderül, hogy tudatosan hazudtak, akkor sem zavarhatók el. A politikai kommunikáció nagyon magas szintű, így bármilyen hazugságot lehetséges úgy megmagyarázni, hogy az igaznak tűnjön. Noha bármi is legyen a magyarázat hivatkozási alapja, a hazugság az hazugság marad. (Tökmindegy, hogy miért vagy kiért hazudnak.)
A második probléma az, hogy az embereket valójában nem érdekli, hogy mit csinál a politikai vezetés. (Ez úgy hiszem, hogy nem ab ovo van így, hanem ez már következmény. Túl sok volt a hazugságokból, kinek van erre energiája? A nincs háttérhatalom c. bejegyzésemben ezt bővebben kifejtem.) Egy szűk, gondolkodó réteg az, aki szívén viseli az országa sorsát és figyeli a nagyobb horderejű döntések forrását és hatását, de ebben az információba belefulladós társadalomban a tömeg egyetlen célja a kényelem és a hedonizmus. A média célja sem az objektív tájékoztatás, hanem a szórakoztatás, hiszen attól lesz nézettség és reklámbevétel. Az emberek többségének nincs elképzelése arról, hogy mitől lehetne felelősebb állampolgár, de elvárja, hogy az adóforintjaiért cserébe fejlődjön az ország. (Pedig ez nagyban múlik az egyéni felelősségen is, ti. hogy mire költöm a fizetésemet pölö.)
A demokratikus választások nem azt mutatják meg, hogy a többség mit szeretne, hanem azt, hogy a választási körzetekre osztott országunk egyes körzeteiben ki kapta a legtöbb szavazatot. Ha egy körzet A jelöltje 10.000 szavazatot kap, a B jelöltje pedig 9.900-at, akkor az emberek valójában (szinte) 50-50%-ban megosztottak az irányt illetően, a csak 100-zal több szavazatot kapó jelölt mégis 100%-ot nyer, mert abban a körzetben ő lesz a képviselő. (Azt most hagyjuk ki a képletből, hogy a nem szavazók kire voksolnának, mert őket még vagy annyira sem érdekli a helyzet, hogy a saját felelősségüket meglássák, vagy azt gondolják, hogy az egész politikai játék valahol egy színház és ezért belekakilnak a választásokba.)
A választások valójában névtelenek és így nélkülözik a valós felelősségvállalást. A voksolás semmilyen konkrét felelősséggel nem jár, soha nem derül ki, hogy egy adott ember ténylegesen kire adta le a szavazatát. Ha elmondja elmondja, ha nem nem. Ha pedig elmondja, akkor sem biztos, hogy igazat mond, mert ugye a legfontosabb, hogy szeressenek és elfogadjanak és ez a tény az ego öröméért (“én nem szavaztam ezekre a tolvajokra!”) látszólag felülírja az igazságot. De szavaztam. (Biztos Ti is találkoztatok már azzal az elmúlt 24 évben, hogy egy adott kormányra utólag “senki” nem szavazott, vagyis a többség a saját felelősségét nem vállalja fel.)
A jelenlegi demokratikus rendszerrel kapcsolatban a következő gondolat jut így eszembe:
“Ha a demokratikus választásokkal bármit meg lehetne ténylegesen változtatni, már régen betiltották volna.”
(Persze ez azért némi túlzás, de azért van benne egy lényeges gondolat. Ha szabad és demokratikus világban élnénk, akkor semmilyen véleményt nem szabadna törvényesen betiltani. Akkor sem, ha az istenkáromlás és akkor sem, ha a történelem revíziójáról szól.)
A felsoroltak közül a legjelentősebb probléma tehát az, hogy a demokratikusnak nevezett választások nem a többség akaratát, hanem a választási törvények szerinti matek eredményeit mutatják meg, a megválasztott vezetőket pedig az ebből következő, valójában hamis demokráciának nevezett rendszerben szinte semmilyen felelősség nem terheli az ígéretek be nem váltásáért. Amit persze meg lehet bocsátani – mert az vesse rájuk az első követ, aki még nem szegett meg soha ígéretet az élete során(!), ráadásul ha nem bocsátod meg, magaddal szúrsz ki -, a pozícióval való visszaélés és a korrupció viszont más tészta. Csak hát metafizikai ismeretek hiányában hogyan lennének képesek a törvényalkotók olyan “kiskapu-mentes” jogszabályokat alkotni, amellyel esetleg a saját sírukat is megássák?
Ez sajnos egy demokratikus társadalomtól nem várható el, csak egy olyantól, amely mellérendelt formában működik, s melyben minden réteg a szellemi gondolkodóktól a kereskedőkön át a dolgozókig teljes felelősséggel tartozik a társadalom többi tagja felé az elkövetett (vagy el nem követett) tevékenységeiért. Teljes felelősséggel, ahol az igazság a törvények és a jogszabályok felett van. (Azon lehet vitatkozni, hogy jog nélkül hogyan állapítjuk meg az igazságot, de ha valami egyértelmű – pl. visszaél az állami beosztott a pozíciójával és a közérdek helyett önérdekre használja azt -, azon nincs mit bizonyítani, az VAN.)
Mitől lehetne akkor igazságos egy demokratikus választás? (Egyszerűsítsünk egy picit, mert egy metafizikai szempontból tiszta társadalom a jelenlegi romlottságban úgyis elképzelhetetlen.)
Induljunk ki abból, hogy ha a nép, a (választó) többség akaratát szeretnénk alapul venni – ami mint említettem volt magában rejti azt a hibalehetőséget, hogy olyanok lesznek a (valójában) szellemi(?) irányítók, akiknek nincs meg hozzá a metafizikai eszköztáruk (lásd az emberiség szempontjából értelmetlen háborút kezdeményező – pl. amerikai – elnökök) -, akkor a választásban részt vevő nép akaratát abszolút értékben vegyük figyelembe. Ez azt jelenti, hogy bármilyen országgyűlési választás első körében annak kellene kiderülnie, hogy a nép az egyes politikai pártok nézeteinek és programjának mennyi bizalmat szavaz egymáshoz viszonyítva. “A” párt 34,4%, “B” párt 28,3%, “C” párt 19,4%, és így tovább. Nem az lenne a lényeg tehát első körben, hogy ki a személyes körzetem képviselője, hanem az, hogy a parlament felosztása ténylegesen a nép akaratát tükrözze. Ha megvannak a százalékok, akkor jöhetnek a jelöltek. A választókörzetek egyetlen jelentősége csak az lenne ezen a ponton, hogy arányosan fel legyen osztva az ország, és egy-egy településen / körzetben menedzselhető legyen az ott szavazók száma.
Az első körben leadott pártpreferencia meghatározná azt, hogy a második körben mely jelöltekre szavazhatok. Ha az “A” pártra szavaztam, akkor csak az “A” párt listáján induló képviselőre adhatom le a voksomat a második körben. (Ebből egyértelműen következik az, hogy rögzíteni kell névre szólóan, hogy az első körben kinek melyik program volt szimpatikus.) Ha már felelősség, legyen felelősség. Név nélkül úgyis csak színjáték az egész. Egy szimpatikus és általam üdvösnek tartott program tehát frankó, de ennek megvalósításához olyan embereket kellene megválasztani, akiknek megvan a tudása a program megvalósításához. Aki egy ilyen, a nép akaratát sokkal inkább tükröző rendszerben nem szavaz, annak pedig pofa be, nem élhet később semmilyen panasszal. 🙂
Az alkotmányban rögzített X fős parlament összetétele az első választási körben leadott szavazatokból már adott. A (választó) többség a parlament abszolút összetételét meghatározza. A második körben a választókörzetek helyett az ország előre felosztott régióin belül az első körben kialakult aránynak megfelelő számú, azonban az adott régiókhoz erős szálakkal kötődő képviselőkre lehet voksolni. Az egyes pártok képviselői teljes felelősséget felvállalva versenyeznek egymással a parlamenti helyekért. (Teljes felelősség esetén az ügyes politikai marketing jelentősége minimalizálódna, mert aki hazugsággal kampányol, az viselni fogja a következményeit.) A mandátumot elnyerő képviselők (akár nagyon) magas fizetést és kiemelkedő jutattásokat kapnak, cserébe a választók elvárhatják a teljes átláthatóságot, s hogy a meghirdetett és megszavazott program (nagyrészt) megvalósuljon. (Azon pártok, akiknek a programjára csak nagyon kevesen szavaznak, az alapján döntenének a választott régióról – hiszen mindenütt nem állíthatnának jelöltet, ha csak összesen 3 mandátumuk lehet -, ahol a képviselő képzettsége és gyakorlati tapasztalata a leginkább illeszkedik a párt programjához.) Ezzel a módszerrel a választáson induló képviselőjelöltek legrátermettebbjei kerülnének be a parlamentbe. Akit megválasztanak, az a teljes vagyonával és büntetőjogi felelősségével felel a parlamenti munkájáért. Ha visszaél vagy mutyizik, lapát, majd rögtönítélő bíróság. 🙂 Ha már disznó, legyen fat.
A valóban demokratikus összeállítású parlament mellett a helyi (városi, térségi) ügyek felügyeletét és szabályozását a hasonló módon megválasztott polgármesterek és az általuk vezetett önkormányzatok irányítanák. Nagyon fontos lenne, hogy polgármester az lehetne, aki a legtöbb szavazatot kapja egy adott településen, viszont azokból kellene a felsővezetést összeállítania, akik ugyancsak indultak a polgármesteri székért, de kevesebb szavazatot kaptak mint ő. Így megint teljesen igazságos lenne a vezetés összetétele, mert az irányítana, akit a legtöbben választottak, de azok is beleszólhatnának a döntésekbe, akik nem az első helyen jöttek ki. A közgyűlést pedig olyan arányban kellene pártemberekből összeállítani, amilyen arányban az egyes polgármesterekre voksolt a nép. A még teljesebb demokráciáért esetleg egy-egy párt 2-3 jelöltet is indíthatna, hiszen akkor nem csak a pártpreferencia, hanem maga az ember is számítana a választásban. Ami azért valljuk be, nem mellékes szempont. (Persze itt még lehetne további finomítást eszközölni a közgyűlés megválasztását illetően is, de azt most hagyjuk.)
Mivel a parlament és az önkormányzatok feltehetően igen vegyes összetétele és az egyes programok különbözősége megnehezítené a mutyizást és a részrehajló politikai döntéseket is, ezért nagyon komoly érdekegyeztetések lennének szükségesek a törvényalkotásban és a programok megvalósítását illetően mind a parlamentben, mind az önkormányzatok szintjén. Ez pedig a jelentős nézetkülönbségek ellenére nagyon is az ország érdekeit helyezné előtérbe a személyes érdekek helyett, főleg a képviselők objektív felelősségéből kifolyólag. (Pl. nem lehetne büntetlenül átnyomni olyan törvényeket, amiket a képviselők el sem olvastak idő – vagy érdeklődés – hiányában.) Arról nem is beszélve, hogy így teljesen feleslegessé válna az egyes ciklusokon belül a vagyonos vállalkozások lekáderezése a későbbi kampánytámogatásért cserébe, mert úgyis az ország érdekében megvalósítandó és komoly egyeztetések mentén összefésült pártprogramok döntenék el a gazdaságpolitikai irány sorsát. Aki szerint ez ellehetetlenítené a demokratikus kormányzást, az nem érti a demokrácia szó valódi jelentését. (Vagy lehet, hogy csak én nem értem? 🙂 )
Az általam felvázolt rendszer persze utópisztikusnak tűnik és valljuk be, az is. Teljes átláthatóság? Komoly érdekegyeztetések és a képviselők elszámoltathatósága a választási programokkal szemben? A különböző nézetű pártok képviselőinek együttműködése egy közös, szebb Magyarországért? Objektív felelősség és NO mentelmi jog? Ki (a f@sz) akarna így politikus lenni? Már bocs. (Azt persze lényeges ezen a ponton megemlíteni, hogy a korrupció egyik eredője a kizsákmányolást is lehetővé tevő hitelpénzrendszer – ami olyan mint a kés, tehát jó kezekben segédeszköz, rossz kezekben gyilkos szerszám -, tehát az igazi demokrácia megvalósíthatóságához azzal kellene valamit kezdeni először.)
Ha belegondoltok, mely irány lenne az, amely valóban megmutatná, hogy a demokráciának van értelme? A jelenlegi demokrácia (i.e. két farkas arról beszélget egy báránnyal, hogy mi legyen a vacsora), nem több, mint egy parlamentáris tragikomédia. Nem mondom, hogy nem születnek néha olyan döntések, amelyektől valóban pozitív irányban változik egy ország sorsa (ha más nem átmenetileg), de sok esetben ezek eredője nem a társadalom és a választók iránt érzett személyes felelősség és a tettekben rejlő igazság (hiszen nincsen számonkérhetőség!), hanem az, hogy egy adott “brigád” újabb és újabb felhatalmazást kapjon a személyes jóléte meghosszabbításának érdekében. Mert – sajnos – csakúgy, mint rengeteg egyéb munka esetén is, a legtöbb politikus sem azért megy be dolgozni, hogy valóban jobbá tegye a világot vagy a nemzete sorsát, ami az adóból való magas szintű megélhetésért elvárható lenne, hanem azért, mert ők is meg akarnak “valahogyan” (= k. jól) élni.
Panem et circenses. (“Kenyeret és cirkuszt!”) – mondta Decimus Iunius Iuvenalis, római költő. Soha ne feledjétek, hogy a jelenlegi rend(?)szer erről szól. Azért azt talán érdemes lenne kipróbálni, hogy mennyit változna csak az által a demokratikusnak nevezett rendszerünk, ha mindenkinek a szavazata nyilvános információ lenne és a politikusok számonkérhetők lennének az ígéreteikért? Az lenne ám az igazi “X”(-elés) faktor! 🙂