Semmi se jó úgy, ahogy van
Panaszkodjunk mindenért, mert ezt szoktuk meg?
Frissítés 2024: A cikk megírása óta a véleményem már megváltozott ByeAlex-ről, mint zenészről, ettől eltekintve az üzenete sajnos még most is érvényes…
Szoktam mondani, hogy a felismerésekhez néha szükséges egy ún. b@zmeg állapot. Amikor valami váratlan, meglepetésszerű, meghökkentő esemény történik az életemben, amelyre egyáltalán nem számítottam, csak hüledezek, hogy “ez most komoly???” Lehet ilyen esemény egy vizsgán való megbukás, egy nem várt szakítás, vagy akár egy baleset, egy szörnyűnek tűnő orvosi diagnózissal való szembesülés vagy egy hirtelen haláleset. Vagy pedig egy egyszerű, valójában nem túl sokakat – vagy csak rövid ideig – megmozgató Eurovíziós Dalverseny, amely rendezvény hazai válogatójának befutója egy olyan ember lesz, akire senki nem számít.
Aki esetleg nem követte volna ezt a rendkívüli eseményt, annak – és mindenkinek, aki szereti 🙂 – küldöm a győztes dalt, mert ezzel kapcsolatos ez az egész bejegyzés.
A nem várt meglepetésekkel kapcsolatos tapasztalatom az, hogy ha velem egy ilyen történik, mindig meg kell állnom egy picit. “Vajon mit akar nekem ez üzenni?” Azt ugye már tudjuk, hogy ha mérgelődünk, akkor önmagunkat büntetjük. Ezért jó minden helyzetben a(z éberséggel áthatott) szeretetet választani akkor is, ha az lehetetlennek tűnik. Ha éberségben szeretek, az nekem jó. És sz@rok a külvilágra, hogy ő mit gondol. Amo, ergo sum. (Szeretek, tehát vagyok.)
ByeAlex győzelme kapcsán a nem várt meglepetés az volt, hogy mennyire megosztotta az országot egy ártatlan kis dal. Magyarország ismét csillagos ötösre vizsgázott KÉTségből. Nekünk, magyaroknak semmi sem jó úgy, ahogy van. 🙂 Mindezt úgy, hogy ha végigmennék az utcán és feltenném a kérdést, hogy az Eurovíziós Dalfesztivál hány embernek az életére van közvetlen hatással, szerintem kevesen mondanák azt, hogy sorsfordító eseményként tekintenek rá. Hozzáteszem, hogy egy magyar ember számára egy iraki vagy afganisztáni háború sem jelent többet ennél, ha csak nem valamelyik családtagja hivatásos katona, akinek a ”terrorizmus elleni” harc végett „szolgálnia kell a hazát” több ezer kilométerre innen. Az elképesztő mennyiségű információ áradatban, a megélhetésért és elismerésért (=mások energiája a saját túlélésemhez) folytatott küzdelem közepette azonban egy „mezei” dalverseny nem sok vizet zavar. Az egyedüli célja a szórakoztatás és a művészet dicsérete. Főleg egy ilyennek, ahol még emelt díjas sms-ek sincsenek. A versenyben lévő előadóművészeknek pedig az a személyes célja, hogy népszerűsítsék önmagukat, s ez által megélhetést biztosítsanak saját maguk és szeretteik számára (ha sikerül). (Egy megszállott sportoló is azért lesz olimpikon, mert pl. egy tóban való ügyes úszkálásból nem lesz soha megélhetés. Továbbá azért, hogy bebizonyítsa önmagának, hogy minden lehetséges. A világcsúcsok pedig arra valók, hogy megmutassák az emberi teremtőerő határtalanságát.)
A művészet a természet megszenteléséről és utánzásáról, az érzelmek feltárulkozásáról, és az örökkévalóság szépségének tükrözéséről szól. Bár vannak törekvések arra, hogy a művészeti alkotások értékelésébe némi objektivitást vigyenek a szakértők és esztéták, alapvetően nem sok értelmét látom ennek. Ha ugyanis – Kant után szabadon – “érdek nélkül tetszik” valami, akkor befogadom és megszeretgetem, mert az jó nekem, az úgy jó nekem. Amo, ergo sum. Akkor is, ha egy általam kedvelt alkotásnak a művészeti értéke esetleg(?) a tekintélyszemélyek szerint zéró.
Amikor még én is aktívan zenéltem, voltak időszakok, amikor szerettem minősíteni a műveket. Sőt, kifejezetten imádtam kijelenteni valamiről – mint „hozzáértő” – hogy „ez bizony sz@r”. Jól esett az egómnak, hogy én “értek hozzá”. Ha pl. Mozart, Bach, Brahms vagy akár Csajkovszkij zsenijének hangokba öntött érzelemvilágát egy mai kortárs művész darabjaival hasonlítanám össze, azt mondhatnám, hogy a mai „próbálkozások” túlnyomórészt hamvába holtak. A könnyűzenei stílusok remekművei úgyszintén, mert – legalábbis szerintem – messze nem közelítik meg azt az érzelmi kifejezésgazdagságot, amit a nagy klasszikusok képesek voltak a hangok közé csempészni. (Egy e-moll pl. szerelmes, míg az c-moll sokszor tragikus hangvételt ad egy műnek – pl. Beethoven V. szimfóniája ilyen -, a könnyű zenében meg a legtöbb dal C-dúrban és a-mollban van, mert ezekben a hangnemekben nincsen zenei előjegyzés. A „Kedvesem” is pl. C-dúrban van. :)) Talán az sem véletlen, hogy a felnövő generáció egyre kevésbé ismeri a zenetörténet géniuszait és a különböző hangnemek közötti finom árnyalatokat. Nem akarok senkit se bántani emiatt, hiszen ha nem a szüleimen múlik, akkor nálam biztosan a Beatles-nél kezdődne a zene, ráadásul komolyzenész múltam ellenére sokkal több könnyű műfajt hallgatok már manapság.
Az összehasonlításnak márcsak azért sincs sok értelme, mert bár a közös nevező az, hogy mind egy szálig zenei alkotások, teljesen más céllal és leginkább más korban születtek ezek a művek. Akárhogy is vesszük, a világ a bonyolultsága ellenére egyre inkább egyszerűsödik és ezt a művészet is visszatükrözi. De ez nem feltétlenül baj, hiszen ha Palestrina vagy a Willendorfi vénusz után nem léptünk volna tovább, akkor nem lenne ilyen gazdag a különböző korok művészeti alkotásainak sora és a párizsi Louvre múzeum továbbra is “csak” királyi vár lenne.
Visszatérve ByeAlex produkciójára és dalára, a megjelent nyilatkozatok kapcsán egy érdekes párhuzamot véltem felfedezni a dallal kapcsolatos megosztó vélekedések és országunk általános szellemi és lelki EGÉSZsége között. Mégpedig azt, hogy az elítélő, negatív véleményüket büszkén vállalók jelentős része borzasztóan érez a saját honfitársai közül azok irányába, akik nem értenek vele egyet. Sokan még a magyarságukat is képesek lennének letagadni (engem “ez” ne képviseljen), csak hogy kifejezzék az ellenérzésüket és azt, hogy „nekik van igazuk” ezzel a véleménnyel. Folyik az egóharc a szubjektum szintjén(!) – ez már önmagában vicces – , s bár a néhai David R. Hawkins világhírű pszichiáter gyönyörűen elmondta, hogy ez valójában a szeretetről szól (hiszen azt szeretném, ha olyannak láthatnálak, amilyen a bennem élő kép rólad :)), ez a törődés valójában csak a tudatosság szintjén képes igazsággá válni, mert egyedül ott van benne éberség. Ami jelen esetben arról szól, hogy a zenei ízlésbe belekötni óriási öngól, hiszen akkor Én is folyamatos tévedésben élek azokkal szemben, akik számára az Én kedvenc dallamaim borzalmasnak tűnnek. (A lélek szintjén jóllehet van egy abszolútnak tekinthető igazság, hiszen a zene az ember Isteni rezgésének kifejezésére hivatott, rengeteg, ma már zenének tekintett rezgéstartomány hangszerrel történő “bejárása” pedig elég romboló a lélekre nézve. Lásd thrash & death metal, azaz a “szemét” és “halál” metálzenéi. De nem ítélem el ezeket sem, hisz lehet, hogy valakinek pont erre van szüksége a karmája feloldásához…)
Ha már említettem David R. Hawkinst, íme a fent említett tanítás 5 percben:
Ha nem ByeAlex “kedvese” nyerte volna a dalversenyt, hanem valamelyik lényegesen jobb hangú énekes dala, akkor nagy valószínűséggel a ByeAlex támogatói azzal szidták volna a többi „hülye” szavazót, hogy miért kell „a kommersz” után menni, mert hogy szerintük a többi dal egy kaptafára megy az összes ismert nyugati slágerrel?
Egy biztos: Nekünk, magyaroknak soha, semmi sem jó úgy, ahogy van. 🙁
Mi lenne, ha megpróbálnánk megkeresni minden egyes produkcióban azt, amiért az jó? Mi lenne, ha az összes induló versenyzőt elismernénk azért közösen – együtt, mi magyarok! -, mert volt vér a pucájukban, hogy heteket végig gyakoroljanak, aztán kiálljanak az ország-világ elé és elénekeljék azt a dalt, amivel a saját országukat szeretnék nemzetközileg képviselni? Mi lenne, ha azonosságokat keresnénk a művészek és produkciók között és nem azt, hogy mivel lehet lesz@rozni az egyiket a másikkal szemben? Mi lenne, ha a művészeti alkotásokkal kapcsolatos tetszésnyilvánítás nem minősítés lenne, hanem csak az, ami: egy vélemény. Magyarul: Ez nekem tetszik / Ez nekem nem tetszik. Nem több. Ez tényleg ennyire nehéz?
S ha már ByeAlex-re szavaztak a legtöbben, csak tegyük fel: Mi van akkor, ha ez a dal pontosan azért jött be a rá szavazó ezreknek, mert az előadó teljesen szerény, kifejezetten antisztár attitűdje és ez a végtelenül egyszerű, 3 akkordból álló szerelmes kompozíció valami más, mint a megszokott, sokszor már sablonszerű számok a tökéletesen kisminkelt és ideállá avanzsált előadóik által, és olyan érzelmeket közvetít, amivel a hallgatók azonosulni szeretnének(!) és egyszerűen csak jól érzik magukat ettől? Ráadásul ez a srác látszólag nem nagyon akar más lenni, mint aki valójában: egy hétköznapi, filozofálgatós, nyitott szívű csávó, aki vállalja önmagát. 🙂
Elmondom, hogy nekem mi jön le: Amikor hallom ezt a dalt, beleképzelem magam az előadó helyzetébe, aki olyan, mint egy szerencsét próbáló legényke, aki hamuban sült pogácsával a hátán elindul meghódítani a hetedhét országot (=Tórem mitológia hét égboltja) és közben a mátkájára gondol, akit feltétel nélkül szeret. És ez jó érzést okoz nekem, akármennyire is „azt mondja nekem” a fülem, hogy A Dal c. verseny többi döntőse közül bármelyik versenyző 58x leénekli ezt az Alex gyerkőcöt. De itt nem ez a lényeg, hanem az, hogy a dal mit vált ki bennem. Nem az előadás és a koreográfia – hiszen az nem sok volt -, hanem a dal. Értem az egyszerű üzenetét és még én is el tudnám énekelni. Látom a dalban önmagamat és azt az érzelmet, aminek a megélésére vágyom. Ennyi, nem több.
Aki olvassa Józsi bácsi gondolatait és foglalkozik metafizikával, spiritualitással vagy akár csak a pénz természetét próbálja kibogozni hozzám hasonlóan, az tökéletesen tisztában van vele, hogy amikről én írok, azok is elég mély témák, de igyekszem oly módon közvetíteni a fejemben összeállt gondolatokat, hogy azok a bonyolultságuk ellenére érthetők legyenek. Mindezt úgy, hogy az olvasóim érezzék azt, hogy a blogolást az igazság iránti vágy és a szeretet hajtja bennem, valamint az, hogy egy picit hozzátegyek a világ jobbításához. Nem vagyok sem Freud, sem Kierkegaard, sem Osho vagy Hamvas Béla, de amit teszek a magam egyszerűségével az az, hogy szeretem az olvasóimat és igyekszem olyan nyelven írni, hogy minél többen eljussanak önmagukban a megértéshez és megérezzék azt, hogy hol rejlik bennünk az EGYség. A világot egyetlen egy eszme képes csak felemelni: ha rájövünk, hogy a másik ember én vagyok.
Évekkel ezelőtt volt egy kedvenc angol dalom, egy James Blunt nevű előadótól (aki zenei pályafutása előtt hivatásos katonaként élte az életét évekig), az volt a dal címe, hogy You’re beautiful, vagyis, hogy “Gyönyörű vagy”. Arról szól, hogy a tökéletesnek vélt hétköznapjaiban a tiszta lelkű hős lát egy gyönyörű, angyali lányt, aki nagy hatással van rá és hezitál, hogy most mit is csináljon, aztán a végén szembesíti magát, hogy úgysem lehet az övé a nő és feladja. Ennyi. Még csak nem is Happy End. De a maga egyszerűségével és életszerűségével (hiszen nagyon sok mindent feladunk az életünk során, mert a fél-elemben történő létezésben rettegünk attól, hogy fájdalom ér a kudarc miatt) megfogja a hallgatót. Én is “ilyen” vagyok. Azonosulok a dal érzelemvilágával. Aki pedig ByeAlex “kedvesének” a sorai mögé lát, annak talán az az érzés jelenik meg a szívében, hogy: Én is így szeretnék szeretni tudni. Mindezt egy olyan világban – hozzáteszem – ahol már az érzelmeinket is feltételekhez kötjük. “Szeretlek, ha ilyen vagy, utállak, ha olyan vagy.” Semmivel sem jobb dal ez, mint bármelyik másik döntős szám, csak ez egy olyan “nyelven szól”, amit mindenki ért. Még “Józsi bácsi” is. 🙂
Szerintem Ti is emlékeztek még James Blunt dalára (mellesleg világsláger lett belőle, pedig ez a srác sem egy Freddie Mercury, már a hangját tekintve):
Érdemes azon is elgondolkodni egyébként, hogy az Eurovíziós Dalverseny legnépszerűbb dalai azáltal kerülnek kiválasztásra, hogy az adott előadó anyaországán kívül mely egyéb nemzetek gyermekei szavaznak egy dalra. A döntést nem kizárólag a dal minősége, bonyolultsága és “piackonformitása” (pl. hogy mindenképpen angol nyelvű legyen, ami egyáltalán nem fontos, lásd a szerb Marija Serifovic Molitva, azaz “Ima” c. csodás dalát 2007-ből) határozza meg, hanem sok apró összetevő, mint pl. az egyes nemzetek egymáshoz való viszonya. Ebben a tekintetben pedig bármilyen magyar dalnak akkor lehetne a legnagyobb nemzetközi támogatottsága, ha az európai nemzetekhez való viszonyunkon dolgoznánk egy kicsit, kezdve azzal, hogy előbb megszeretjük önmagunkat, a saját honfitársainkat és a véleménykülönbségek miatt nem fojtjuk meg egymást “egy kanál vízben”. Tudjátok, csak az tudom adni kifelé, ami odabent már rendben van. Légy Te az a változás, amit a világban látni szeretnél.
Emlékeztek még erre a tanulságos viccre?
Lucifer revíziót tart a pokolban, megfelelően gondoskodnak-e az ördögök a rájuk bízottakról.
Az első kondér alatt vígan lobog a tűz, a kondér mellett egy tábla:
NE MÁSSZ KI! Lucifer kérdésére az ördög így felel:
– Ezek itt a németek. Tüchtig nép, betartják a szabályokat.A következő kondér is mintaszerű, ám tábla helyett itt egy géppisztolyos őr áll.
– Ezek itt az oroszok. Ha valamelyik megpróbál kimászni, az őr a géppisztollyal visszakényszeríti.A harmadik kondérnál is minden stimmel, de Lucifer felvonja szemöldökét:
– Nem látom az őrséget, és tábla sincs.
– Ide nem is kell, ezek a magyarok. Ha egy megpróbál kimászni a többi visszahúzza.
A “Kedvesem” c. dalt körbelengő megosztottság ellenére egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ez a dal Malmöben kudarcot fog vallani az egyszerűsége miatt, hiszen a fent említett értékek minden ember számára ugyanazt jelentik, arról nem is beszélve, hogy szeretünk egyszerű dallamokat dúdorászni. Ha pedig a külföldi nézők és hallgatók számára is átjön a dal lelki tisztasága, akkor szerintem még esélyünk is lehet egy komolyabb helyezésre. Én azt javaslom, hogy próbáljuk meg minél többen a “kedvesem” feltétel nélküli szeretetét “kilőni” az Univerzumba, hiszen az bennünket minősít. Ha már a politikában képtelenek vagyunk összefogni egymással, miért ne próbálhatnánk meg ezt egy dalversenyen megtenni? (Ha bármelyik másik előadó nyert volna, ugyanezeket mondanám.)
Na, mi legyen? Megpróbáljuk meglátni a másik emberben önmagunkat? Megpróbálunk összefogni, legalább egy picit? Hajrá ByeAlex? Hm?
Vagy ne kérdezzek ilyen hülyeségeket és takarodjak má’? 🙂
